„Ha ránézünk a magyar civil szférára, nem egy egységes képet látunk, hanem kettőt, ami nagyon más szinten működik. A legjobban látható réteg néhány tucat, esetleg pár száz szervezetet jelent, akik úgy működnek, mint egy jól olajozott gépezet: adatbázis, stratégia, fizetett szakemberek. Egy másik réteg az a több tízezer apró szervezet, amit egy-két lelkes ember, gyakran fizetség nélkül működtet” – magyarázza Schmidt Gergő, a Járókelő Közhasznú Egyesület társadalmi bázisért felelős vezetője arra a kérdésünkre, hogy a hazai civil szervezetek mennyire professzionálisak és tudatosak a forrásteremtésben.
„Számukra az adományszervezés nem szakma, hanem időszakos pánik: a pillanat, amikor a tartalék elfogy, és kapkodva keresni kell a következő mentőövet” – írja le az utóbbi csoport problémás helyzetét. „A mélyebb probléma viszont közös: a pályázatfüggőség csapdája. Képzeljünk el egy embert, aki csak akkor kap fizetést, ha minden hónap végén új beadványt ír arról, hogy miért érdemli meg a bérét, a pénzt pedig mindig utólag, fix tételekre kapja, ami nagyon gyakran nem egyezik a valódi szükségleteivel” – érzékelteti.
Hozzátéve: a magyar civil szervezetek többsége így él. „Projektről projektre vándorol, és sosem lehet annyi tartaléka, hogy a missziójára fókuszáljon. A diverzifikált, kiszámítható és szabadon felhasználható bevétel itt még mindig inkább álom, mint valóság.”
Schmidt Gergő nevével a Laba Tartalomgyár cikkei között már találkozhattatok, amikor a civileket támogató CSR-programunkban a Járókelőnek biztosítottunk díjmentes képzéseket. Azóta előadónk is lett, ő tartja az Adománygyűjtés és forrásteremtés tanfolyamunkat. Ennek apropóján a hazai civil szféra fenntarthatóságáról, problémáiról és potenciálisan átvehető jógyakorlatairól kérdeztük.
Zsákmány vagy termés?
„Az emberen kívül egyetlen más faj sem oszt meg önként erőforrást idegenekkel.” Vannak élőlények, akik megosztják az élelmet a saját közvetlen környezetükkel, de csak az ember gondoskodik gyerekekről, akik adott esetben egy másik kontinensen élnek, olyanokról, akiket sosem fog látni” – fogalmaz. „Ez a jótékonyság: amikor önzetlenül viselkedünk olyanokkal, akikkel sohasem találkoztunk, adományozunk egy ügyre, aminek eredményét talán meg sem érjük. Ez tisztán emberi.” Szerinte ez azon a közös hiten nyugszik, hogy számít az idegenek sorsa.
„A civil szervezetek valójában ennek a hitnek a megtestesítői. A forrásteremtés pedig annak művészete, hogy ezt a törékeny hitet mozgásba hozzuk.”
Arra is rákérdeztünk, a különböző területeken dolgozó civilek ugyanazt a limitált tortát szeletelik-e. „Vannak források, amik tényleg így működnek: a mindenki által ismert pályázatok, a közismert vállalati partnerek keretei szűkek ennyi szervezetre, ezért a jól látható forrásokért nagy a verseny” – feleli. Ám úgy látja, a lakossági adományokra nem „vadászzsákmányként”, sokkal inkább inkább termésként érdemes gondolni, aminek attól függ a mennyisége, hogy hányan és milyen odafigyeléssel vetnek.
Kapcsolódó kurzusok:
Így úgy látja, a lakossági adománygyűjtés világában nem egyetlen tortát szeletelnek, hanem annyit, „ahány különböző emberi érzelem létezik”. „Az állatok, a beteg gyerekek, a katasztrófa azonnal együttérzést vált ki. A bölcs szervezet ezért nem a szomszéd sikereit irigyli, hanem új vetést indít: a saját közösségét építi” – húzza alá. Emiatt úgy látja, „a torta mérete itt nem limitált”, hozzátéve, hogy kutatások szerint aki egyszer már adott, az nagyobb valószínűséggel ad újra más szervezeteknek is. Márpedig idehaza rengetegen vannak, akik még soha nem adományoztak, így ebben még komoly potenciál van. „Ennek a kultúrának a terjesztése egy közös, egymást támogató feladat, hogy ez az attitűd itthon is termőre forduljon.”
Mítoszok a koldulásról a kozmikus igazságig
Arra a kérdésünkre, milyen tévhitekkel találkozik a szférában, elsőként a koldulás mítoszát emeli ki.
„Sokan úgy érzik, kéregetnek, amikor pénzt kérnek, miközben valójában adnak, méghozzá egy lehetőséget. A részvételt valamiben, ami jó érzést, büszkeséget ad, vagy cégek esetén támogatja a vállalat arculatát, ESG-törekvését, HR-céljait. Aki ezt szégyelli, az a küldetése fontosságát sem képes átadni.”
A másik mítosz az, hogy „a jó ügy eladja önmagát”, teszi hozzá. Tévedésnek tartja, hogy ha a munka elég nemes, akkor a pénz magától megérkezik, „mint valami kozmikus igazságosság”. A világ sajnos nem így működik, ezért a láthatóság nagyon fontos, és a jó ügy csak feltétel, de önmagában nem garancia a sikeres forrásszerzésre. Tévútnak érzi azt is, hogy miközben szervezetek folyton új adományozókra vadásznak, a meglévőket, akik már hisznek bennük, sokszor elhanyagolják.
„A régi támogató megtartása a töredékébe kerül az új meghódításának. Ez olyan, mintha egy gazda folyton új földterületeket keresne, miközben hagyja elgazosodni azt, amit tavaly már megtisztított” – fogalmaz. Attól is óva int, hogy mindenkit célközönségnek tekintsenek a szervezetek. „Aki mindenkihez beszél, az senkihez sem szól. A célzott üzenet hiánya a leggyakoribb oka annak, hogy a leghangosabb kampány is süket fülekre talál.”
Talán a legártalmasabb az a mítosz, hogy minden fillérnek közvetlenül a szervezet missziójára kell mennie, így a munkabérek fizetése, a fejlődés, a rendszer fenntartása valami „kellemetlen, rejtegetni való dolog”. Miközben ezek nyilvánvalóan szükségesek a szervezetek hatékony működéséhez.
Problémák helyett megoldásokról mesélni
„A vállalatok már felismerték, hogy az ember alapvetően egy történetmesélő – és hallgató – lény, rabjai vagyunk a hatásos sztoriknak. Ez a vállalatibrand-építés és marketinglogika egyik alapja. A civil szervezetek viszont gyakran a probléma nagyságával bombázzák az embereket, ami megbénít, ahelyett, hogy a megoldásban játszott szerepüket mutatnák meg, ami cselekvésre ösztönöz” – emeli ki arra a kérdésünkre, mit tanulhatnak a civil szervezetek az üzleti szférától.
Hozzáteszi, hogy az üzleti világban jól tudják, hogy az ember tartozni akar valahová, ezért építenek – bizonyos értelemben elképzelt – közösséget, és főleg márkahűséget.
„A civil szervezeteknek a támogatókból nem pénzkiadó automatát, hanem a közösségbe tartozó társat kellene formálnia.”
Emellett felhívja a figyelmet, hogy az üzleti világ a civileknél sokkal jobban megértette azt is, hogy a két szféra közötti kapcsolat egyfajta kölcsönös csere. „A céges partnerség nem könyöradomány, hanem üzlet, amiben mindkét félnek nyernie kell valamit ahhoz, hogy működjön” – fogalmaz. Ugyanakkor óvatosságra is int, hogy az eszközöket és a célokat a civilek ne keverjék össze. „Ha a növekedés logikája átveszi az uralmat a misszió felett, a szervezet elfelejti, miért is létezik. Ezért meg kell maradnia egy határnak abban, hogy a civil szervezet mennyire mozdul el a céges logika irányába.” Szerinte az üzleti világtól tanulni érdemes, de bálványozni felesleges.
Amit egy egész régió elfelejtett
A magyar és a közép-európai civil szféra gyengesége történelmi gyökerű. A szocializmus elvágta az önkéntes szerveződés útjait, a magánjótékonyság, a polgári szolidaritás és a közösségi kiállás hagyományait. Egy egész régió felejtette el, hogyan kell idegenekben bízni, és közösen, az állam iránymutatása nélkül dönteni, cselekedni. A mai alacsony adományozási kedv és a szervezetek iránti bizalmatlanság erre vezethető vissza, nem jövedelmi okokra, hiszen nagyon gyakran pont azok adományoznak, akik maguk is szükséget szenvednek.
Magyarország ebben a régiós mezőnyben nem éllovas, de nem is sereghajtó. Fontos pillanatnak tartja, amikor egy 1996-os törvénnyel a rá következő évtől bevezették a személyi jövedelemadó 1+1%-ának felajánlási rendszerét, amihez hasonlót Lengyelországban és Romániában is elfogadtak. „Ez nagyon fontos vívmány, mert úgy tanít meg adományozni, hogy az semmibe sem kerül a felajánlónak, és ez utat nyit a későbbi jótékonyság felé az egyének szintjén is” – fogalmaz.
„Az elmúlt évtizedben azonban a politikai környezet, a civilellenes kommunikáció olyan sebet ejtett a bizalmi légkörön, ami a régió több országára ilyen szinten nem jellemző” – teszi hozzá. Közben kérdésünkre azt is elárulta, lát jó példákat is a régióban. „A szomszédos országok jó példái közt ezeket látom fontosnak: a lengyeleknél él a helyi, közösségi adományozás ereje, a cseheknél a céges partnerség és az online adományozás kultúrája fejlettebb, ahogy utóbbi a balti államokban is. A fenntarthatóság pedig minden országban akkor áll a legbiztosabb lábakon, ha a rendszeres, havonta megújuló magánadományokra lehet alapozni.”
Szeretnél egy összefoglalót kapni a cikkekről?
