„Ki az a FICA, és miért jár neki a fizetésemből?” – csattant fel Rachel a Jóbarátokból, miután az első fizetésénél találkozott az amerikai társadalombiztosítási és egészségügyi járulék rövidítésével. Adózni önmagában sem szeretünk, de még nagyobb nyűg, ha nem pusztán fizetni kell, hanem a papírmunkával is vesződni. Bár a hazai eSZJA-rendszer az utóbbi időben komoly fejlődésen ment át, ha az ember vállalkozásba, netán nemzetközi bizniszbe kezd, akár csak az EU-n belül, akkor már nem elég elfogadnia a jövedelemadó-bevallását.
Eltérő jogszabályok, hatósági működések, különböző megállapodások és kötelezettségek közt kell ilyenkor navigálni. Ráadásul, ha az amerikaiak által 2022-ben felmondott kettős adóztatás elleni egyezményre gondolunk, még azt sem mondhatjuk, hogy a helyzet itt is egyszerűsödne. Rövidesen elinduló Nemzetközi adózás a gyakorlatban képzésünk előadóját arra kértük, sorolja fel, szerinte mik most a legneccesebb helyzetek a területen. A két évtizedes adótanácsadói tapasztalattal bíró, az EPAM Systems adóügyi igazgatójaként dolgozó Icsu László cikkünkben természetesen arról is beszél, hogyan menedzselhetők ezek a szituációk.
1. A globális minimumadó kiforratlansága
Miről van szó? Idehaza is sokat lehetett hallani a globális minimumadóról az elmúlt években. A Base Erosion and Profit Shifting (magyarul adóalap-erózió és nyereség-átcsoportosítás, BEPS) elleni intenzívebb fellépés az OECD-országok kezdeményezésére indult 2015-ben, annak megakadályozására, hogy a cégek – főleg a techóriások – alacsony adókulcsú országokba, például Írországba vigyék ki a profitjukat. Ennek első úgynevezett pillérjét (pillar 1) végül az USA miatt eddig nem vezették be, mert Washington nem akarta, hogy az amerikai techcégek ne náluk, hanem a felhasználóik országában adózzanak.
Mi valósult meg eddig? A második pillért (BEPS 2.0 vagy pillar 2), amely egy 15%-os minimumadót jelent a gyakorlatban a nemzetközi cégeknek, 2024-gyel számos ország bevezette. Ám több, jelentős piaccal rendelkező állam, így Kína, India és az USA nem implementálja azt, Japán pedig például csak késleltetve teszi meg, magyarázza a szakértő. A magyar kormány is kritizálta a globális minimumadót, elsősorban a második pillér eredeti tervezetét.
Mi okozta a vitákat? A hazai adminisztráció problémája az volt, hogy a magyar iparűzési adó és az innovációs járulék eredetileg nem számított bele a 15%-ba, így a 9%-os társasági adó túl alacsony volt. „Ha Magyarország nem vezeti be, akkor odaadja az adóztatási jogot más államoknak” – emeli ki Icsu László. Végül az lett a kompromisszum, hogy az OECD elfogadta ezen terhek beszámítását. Ha egy nemzetközi cégnek így sem jön ki a 15%, akkor fel kell töltenie, azaz ki kell perkálnia a különbözetet a magyar államnak. Ehhez külön feltöltési bevallást kell kitölteniük, a magyar feltöltést idén először november végéig, a teljes cégcsoportra vonatkozó globális bevallást pedig jövő június végéig. Ebben – bizonyos feltöltés alóli mentességi kivételekkel – minden érintett országra nézve be kell jelölni, kifizettük-e a 15 százalékot – magyarázza előadónk.
Azóta mi a gond? Hogy az Egyesült Államok a saját útját járja a minimumadózás terén, és jó eséllyel ki akar, és ki is fog maradni az OECD kezdeményezéséből. Icsu László azt mondja, ők amerikai cégként is folyamatosan dolgoznak az elvárt minimumadós bevalláson, ám még nehéz megmondani, az USA pontosan hogy fogja megoldani, hogy a meglévő „minimumadó” rendszerük mellé ne kelljen bevezetniük az OECD-ét is. Ők ugyanis egy nem országalapú, hanem világszintű kalkulációval átlagolnak. Ami azt jelenti, hogy ha valaki egyszerre fizet egy alacsony magyar és egy magas adót a különböző piacain, az náluk kiegyenlíti egymást, húzza alá. Mindenesetre jelenleg úgy néz ki, hogy egy, a G7 országokkal kötött megállapodás alapján az USA-központú multik és leányvállalataik teljesen kikerülhetnek a minimumadó alól. Ez tovább bonyolítja az államokhoz befolyó konkrét összegekhez képest egyébként is túlkomplikált rendszert.
2. A digitális szolgáltatások egyoldalú nemzeti adóztatása
Miről van szó? Az elsősorban a Google-höz, a Metához és az Amazonhoz hasonló cégeket érintő első pillér meghiúsulása és a másodikból potenciálisan kimaradó amerikai cégek miatt számos ország – például az Egyesült Királyság, Olaszország, Spanyolország, India, Franciaország, Kanada vagy éppen Malajzia – úgy döntött, hogy a saját kezükbe veszik a dolgot. Vagyis nemzeti hatáskörben megadóztatják a digitális szolgáltatásokat nyújtó nagyvállalatok adott országbeli felhasználóktól szerzett bevételeit. Ez a digitális szolgáltatási adó (digital service tax, DST), amely egyébként nemcsak amerikai cégeket érinthet, hanem például a kínai hátterű TikTokot is. (Magyarországon ilyen nincs, a szintén sokat vitatott hazai reklámadó elvileg az online hirdetésekre is vonatkozna, de az jelenleg is 0%-os kulccsal lényegében jegelve van annak 2019. júniusi bevezetése óta.)
Mi ezzel a gond? Ehhez minden ország saját szabályokat alkot meg, amelynek keretében mondjuk a cégeknek regisztrálnia kell magukat akkor is, ha nincs helyi leányvállalatuk. Ám ez szembemegy az OECD mintája alapján megkötött kettős adóztatást megelőző egyezményekkel, melyek szerint a cégeket ott adóztatják, ahol fizikailag jelen vannak és profitot termelnek. Elvileg a nemzetközi egyezményeket ilyen törvények nem írhatnák felül, de az országok azzal érvelnek, hogy mivel a megállapodások a társasági adóról szólnak, az ilyen bevételalapú sarcokra az nem vonatkozik, magyarázza. Emellett aligha meglepő módon a cégek ezeket a pluszköltségeket jellemzően előbb-utóbb beépítik az áraikba.
Mi lehet a helyzet megoldása? Icsu László úgy látja, hogy az első pillér megvalósulása lenne, anélkül ez a kérdés továbbra is konfliktusos marad.
3. A transzferárak ellenőrzése
Miről van szó? Ismét a nemzetközi techcégek az egyik célpont, de nem csak ők: sok cégnek – például sportszermárkának – van értékes szabadalma, knowhow-ja és egyéb védjegye, amely a jövedelmező működésük fontos eleme. A BEPS-kezdeményezések előtt a cégek úgymond agresszív adótervezéssel az ilyen szellemi tulajdonaikat olyan országokba – Luxemburgba, Írországba vagy akár hazánkba – helyezték át, ahol alacsonyabbak az adók. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy mondjuk a magyar cég licencelte azt az összes többinek használatra, magyarázza.
Mit léptek az országok hatóságai? Megszigorították a feltételeket. Ma már ahhoz, hogy abban az országban legyen bejegyezve egy szellemi tulajdon, az kell, hogy ott ülésezzen a cég vezetése, ott döntsenek – például arról, melyik országnak adják el az adott védjegyet –, és lehetőleg ott is fejlesszék azt. De ez nem mindig volt így. Magyarországon például a 2000-es években az adóhatóság nem várta el, hogy a tényleges kutatás és fejlesztés itt működjön, sőt: a jogdíjbevétel fele még adómentes is volt! Ugyanis az állam még a fennmaradó összegből is rengeteg adót tudott beszedni az így idecsábított cégektől, magyarázza. Ma már erre nincs lehetőség, amit a szakértő helyes döntésnek tart.
Mi történt azóta? Azóta az OECD-országok a BEPS-megközelítés keretében igyekeznek elérni, hogy az immateriális javakhoz kapcsolódó nyereségek oda kerüljenek, ahol tényleges értékteremtés történik. Az ehhez kapcsoldó elemzési keretet a DEMPE betűszó alatt emlegetik, amely a development, enhancement, maintenance, protection, exploitation, azaz a fejlesztés, javítás, fenntartás, védelem és kiaknázás rövidítése. Ez azonban a nemzetközi, sok országban egyszerre dolgozó cégek esetén számos nemzetközi vitát szül.
Mi ezen olyan vitatott? Az egyes országok nem mindig ugyanazt értik olyan fogalmak alatt, mint a „gazdasági tartalom" vagy az „érdemi hozzájárulás”. Valaki előnyben részesíti a szellemi tulajdonra vonatkozó jogi struktúrákat, mint például a licencszerződéseket, miközben máshol szigorúbban megvizsgálják a tényleges DEMPE-funkciók jelenlétét, magyarázza. Így a német hatóságokat nem feltétlenül érdekli, hogy a védjegy mondjuk Luxemburgba van bejegyezve, ha valójában azon németországi kollégák dolgoznak, akkor az ott lesz társaságiadó-köteles.
Mi van, ha tényleg több országban fejlesztik? A modern összekapcsolt világgazdaságban ez simán megesik, ilyenkor például e-mailekkel bizonyítani kell, hogy hol születnek meg a döntések, magyarázza. „Ha egy ilyenre ráugranak a hatóságok, széttépik: mutasd meg, ki csinálta ezt a fejlesztést és mi volt a költség mögöttes tartalma, ez nagyon bonyolult tud lenni” – fogalmaz.
És mik azok a transzferárak? Nemcsak az a kérdés, hogy egy ország elfogadja-e, hogy valami után nem nála adóznak, hanem az is, hogy egy cégcsoporton belül, egymás közt egy termékért vagy szolgáltatásért valós piaci árat fizetnek-e, vagy trükköznek ezzel az adójuk csökkentéséért. Itt jönnek képbe a transzferárazási viták, amelyek a kapcsolt vállalkozások közötti árképzés piaci megfelelőségét kérdőjelezik meg, amelyben az immateriális javak esetén jóval nehezebb igazságot tenni, mint ha mondjuk farostlemezek adásvételéről lenne szó.
Ezzel mi a teendő? Sok papírmunka és bizonyítás. Külső benchmarkokkal kell igazolni, hogy a cégcsoporton belül piaci áron történt az adásvétele például egy szellemi tulajdonnak, majd le kell dokumentálni a tranzakciókat. Ráadásul ez – áfa nélkül – százmillió forintos érték felett már az országon belül is kötelező, nem csak nemzetközi viszonylatban. „Eleinte voltak az országszintű dokumentációk, majd jött a masterfile követelménye, amely egy keret-transzferdokumentáció, amelyben minden országbeli kapcsolat szerepel. Később jött a country-by-country reporting (országonkénti jelentés, CbCR)” – idézi fel előadónk. Így a 750 millió euró feletti éves konszolidált bevétellel bíró cégcsoportoknak már egy világszintű, részletes transzferár-dokumentációt kell készítenie országokra lebontva. Itt össze is érnek a szálak, ugyanis a BEPS második pillérének ez lett a legfontosabb alapja, és ez alapján mentesülhetnek a cégek bizonyos minimumadós kalkulációktól – teszi hozzá.
4. Visszaélések az egyezményekkel, növekvő adóviták
Miről van szó? Különböző országok közt élnek bizonyos, a kettős adóztatást megelőző egyezmények, amelyek adókedvezményt adhatnak arra, ha például egy magyarországi cég Mexikóból vagy Brazíliából szed be jogdíjat. Ám itt már nemcsak az a kérdés merül fel, hogy a jogdíj összege reális-e, hanem az is, hogy ezt az egész struktúrát nem csak azért hozták-e létre, hogy kevesebb adót kelljen fizetni. Itt jönnek be a Principal Purpose Testek (az elsődleges cél vizsgálata, PPT) az ilyen visszaélések kiszűrésére.
Mi ezzel a gond? A szubjektivitás és a jogbizonytalanság. A PPT meghatározása a gyakorlatban az egyes országok adóhatóságainak szubjektív értékelésén alapul. Az ugyanis, hogy egy nemzetközi struktúrának tényleg elsődlegesen, lényegileg érdemi üzleti célja volt-e, vagy csak adóelőnyhöz akartak jutni általa, nem mindig dönthető el egyértelműen. Előfordul, hogy egy cég váltig állítja, hogy ő gazdasági megfontolásokból, például az olcsó munkaerő vagy a kedvező infrastruktúra miatt helyezte át és fejleszti a szellemi tulajdonát részben Magyarországon, de egy másik ország adóhatósága a vizsgálat végén minden bemutatott bizonyíték és a társhatóságokkal való egyeztetés után arra jut, hogy ezt egész egyszerűen nem hiszi el.
Mit lehet tenni? Ekkor jönnek képbe az adózó és a különböző országok hatóságai közti viták rendezésére az olyan eljárások, mint a közös megegyezésen alapuló eljárás (Mutual Agreement Procedure, MAP). Ha például a mexikói adóhivatal úgy ítéli meg, hogy a hazánkban lévő szellemitulajdon-struktúra kiépítésének egyik fő célja az adóelőny elérése volt, és így nem vonatkoztatják rá a hazánkkal érvényes egyezmény szerinti alacsonyabb jogdíj-forrásadó kulcsot, akkor a cég megkérheti a NAV-ot, hogy egyeztessen a külföldi társhatósággal, fejti ki.
Ez megoldja a problémát? Ezek az eljárások egyre fontosabbak, egyre több van belőlük, ugyanakkor gyakran nagyon hosszadalmasak is. A legtöbb ilyen folyamat egyébként a transzferárakról szól, teszi hozzá előadónk. „India például mindig azt mondja, hogy legalább 15%-os haszonkulcsot szeretne látni mondjuk egy – jellemzően hozzájuk kiszervezett – IT-fejlesztésen” – érzékelteti. Hiszen értelemszerűen ezután kell majd adóznia a helyi leányvállalatnak. Ám a kapcsolt vállalkozások maguk alakítják az árakat, nem egy külsős ügyféllel tárgyalnak a piacon. A hatóság viszont feltételezheti, hogy valójában magasabb haszonnal dolgoztatnak cégcsoporton belül, csak ezt valahogy elrejtik.
Ezzel mit lehet kezdeni? A cégcsoportok általában piaci benchmarkokkal igazolható intervallumokon belül szokták tartani, hogy egy másik országbeli leányvállalatuknak a költségekre vetítve hány százalék a profit. „Japánban, ahol az effektív társasági adókulcs akár 33%-os is lehet – az egyik legmagasabb a világon –, gyakran megpróbálják a sáv aljára leszorítani a helyi profitot, hogy ne kelljen olyan sokat adózni mondjuk egy IT-fejlesztés után, ha be tudják bizonyítani, hogy a fő hozzáadott értéke mondjuk az USA-ban van: ott adják el, ott vannak a salesesek, és a japán cég egy alacsonyabb hozzáadott értékű szolgáltatást végez” – magyarázza. Ha viszont a helyi adóhatóság köti az ebet a karóhoz, hogy itt magasabb adót kell kifizetni, amely már lényegében kettős adóztatás lenne, akkor jön képbe, hogy valaki felkéri a két ország hivatalát, hogy egyeztessenek. Bár az OECD gyorsítási törekvései hoztak némi eredményt, ezek a folyamatok 3 évig is eltarthatnak. Ez alatt az idő alatt tehát lóg a levegőben, hogy végül is mennyit kell fizetni.
5. Átláthatósági gondok
Miről van szó? Az összekapcsolt nemzetközi világban elvileg az információcsere könnyebb, mint valaha. Papíron így lenne ez az adóügyi információkkal is: az OECD Common Reporting Standard (CRS) rendszeréhez már mintegy 140 ország kötelezte el magát, hogy ezen sztenderd alapján cserél ilyen adatokat.
Ezzel mi a gond? Az egyes országok eltérően értelmezik, milyen információkat kötelező begyűjteniük és megosztaniuk. Bizonyos EU-tagállamok, mint Lengyelország vagy hazánk, az önállóság csökkenését féltve óvatosak az uniós szintű harmonizációval, az adóparadicsomok pedig azért nem akarják teljesen implementálni az automatikus adatcserét, mert az csökkentheti a vonzerejüket. Különösen olyan EU-n kívüli országok, mint Svájc vagy az USA nemigen akarnak közösködni, a fejlődő országok pedig azért nehezményezik az ezeket előíró szabályokat, mert hiányos az azt fogadni és feldolgozni képes infrastruktúrájuk, magyarázza. Márpedig a CRS a viszonosságon alapul, és ha egy ország nem képes a sztenderdek szerinti adatokat biztosítani egy másiknak, akkor ez utóbbi ország sem köteles a hasonló adatok megosztására.
Mit jelent ez a cégekre nézve? Sok adatszolgáltatási kötelezettséget és papírmunkát. A lengyeleknél például bizonyos tisztán belföldi, kapcsolt vállalkozást érintő tranzakciókat is le kell jelenteni, míg idehaza csak a nemzetközi, határon átívelőket. Az EU-ban a Directives on Administrative Cooperation (a közigazgatási együttműködésről szóló irányelv, DAC), illetve egészen pontosan az abból elfogadott 9 verzió tartalmaz egy sor ilyen előírást. Legújabban például az olyan platformszolgáltatóknak, mint a Foodora vagy az Uber kell információkat biztosítaniuk. Ráadásul az uniós irányelvhez – ahogy az más területen is előfordult már – igazodtak más országok, például Mexikó is, magyarázza. Viszonylag új keletű szabály az is, hogy azokat a módszereket is le kell már jelenteni, amelyekkel – mondjuk hogy egy kölcsönt átalakítanak tőkévé, és kamat helyett osztalékot fizet a cég – esetleg csökkenthető az adóteher, teszi hozzá.
Ezekben segít az AI? Bizonyos esetben segíthet. Icsu Lászlónak a Google-féle NotebookLM-ről van pozitív tapasztalata. „Ha betáplálod mondjuk a DAC 6 lengyel és magyar implementációs jogszabályait, és tanácsot kérsz, hogy a következő tranzakció kimeríti-e valamelyik jelentésköteles ismérvet, mert kedvezményes adózás alá esik, abban tud segíteni, persze ilyenkor is szükség lehet egy helyi tanácsadó verifikációjára” – fejti ki. Magában a riportálásban azonban úgy véli, nem tud. A sok nem egyértelmű helyzet miatt korlátozott, hogy mire mehetünk az ilyen eszközökkel, de egy szakembernek abban például segíthet, hogy nem elvárható, hogy valaki egy uniós irányelv összes tagállami implementációját fejből tudja, a gép viszont ezt gyorsan előkeresi.
Megérteni és felkészülni
Rövidesen indul Icsu László vezetésével a Nemzetközi adózás a gyakorlatban képzésünk. „Pénzügyi végzettségű és abban dolgozó, azon belül is adózással, könyveléssel, controllinggal foglalkozó embereket várunk, akik már rendelkeznek 2-4 éves tapasztalattal. Nem elvárás, hogy foglalkoztak már adózással, nyilván az érdeklődik, akinek már van valamilyen kötődése a területhez” – foglalja össze. A cégek belső szakemberei mellett adótanácsadókat is vár, ha valaki jobban megértené a nemzetközi adózást, a nemzeti jogegyezmények kapcsolatát, egy mentesítés vagy adóbeszámítás elvégzését a kettős adóztatás elkerülésére, illetve hogy a cikkünkben is említett nemzetközi keretrendszerek implementációja hol tart, teszi hozzá. Gyakorlati példákkal, a problémás pontok ismertetésével készül, és arról is szó lesz, hol milyen irányú elmozdulások várhatók, és ezek milyen plusz kötelességeket jelentenek a cégeknek. „A minimumadó-kalkulációról lesz minta, illetve házi feladat is kapcsolódik majd hozzá.”
Cikkünk végén reflektálnunk kell a szövegben szokatlan sűrűséggel megjelenő rövidítésmennyiségre (SzSMRm), íme:
Szeretnél egy összefoglalót kapni a cikkekről?
