Így győzd le az imposztorszindrómát!

Munkahelyi kávészünetben ritkán kerül szóba, hiszen akit érint, úgy éli meg, mintha valami sötét titkot rejtegetne. A siker és a magabiztosság mögött gyakran húzódik meg kétely: aki imposztorszindrómával küzd, folyton megkérdőjelezi, hogy valóban megérdemli-e azt, amit elért. Zavarba jön a dicsérettől; természetesnek veszi, bármilyen nagy sikert ér is el, vagy egyszerűen a szerencsének tulajdonítja – miközben attól retteg, hogy mások rájönnek, nem is olyan okos, mint amilyennek tartják.

Általában nőket vagy valamilyen kisebbséghez tartozókat érint – a jelenséget először 1978-ban leíró Clance-Imes kutatópáros is nők pszichológiai vizsgálatával térképezte fel. Kutatásukban terápiás megközelítéseket is ajánlottak, amelyek segíthetnek a nőknek megváltoztatni a csaló önfelfogásukat. Ők még jelenségnek nevezték, ám azóta sokkal inkább a „szindróma” kifejezés terjedt el – ez is jelzi, hogy javarészt egyéni problémaként ismert, az azóta folytatott kutatások nagy része is ebből a szemszögből közelítette meg.

Azonban a társadalmi kontextus, a céges kultúra, valamint mások értékelése fontos elemei az imposztorjelenség kialakulásának – erre hívták fel a figyelmet Sanne Feenstra és kutatótársai egy 2020-as cikkükben. Vagyis csapatvezetőként vagy HR-esként is fontos felismernünk, ha valamelyik kollégánk érintett. A negatív sztereotípiáknak kitetteknél gyakrabban jelennek meg ezek az érzések: így például a „jó vezető” képhez javarészt férfias tulajdonságokat társítunk, emiatt pedig egy nő bizonytalannak, oda nem illőnek érezheti magát, ha vezető pozíciót ér el. A céges kultúra is hozzájárulhat ehhez a csaló érzéshez, ha például a vezetőségben alulreprezentáltak a nők, vagy a férfiaknál alacsonyabb bért kapnak ugyanazért a munkáért. Mások értékelése beépül a saját önképünkbe is, és nemcsak a vezetőtől érkező direkt teljesítményértékelés, de olyan apróságok is, minthogy milyen gyakran fordulnak hozzánk segítségért. Ha a csapatunk egyik tagján az imposztorjelenség jeleit látjuk, már azzal is tudunk segíteni neki, ha a többi csapattagot ösztönözzük, hogy az illető szakterületéhez tartozó kérdésekben forduljanak hozzá bátran.

Több formában is megjelenhet az imposztorszindróma, a közös bennük a „lebukástól” való félelem érzése:

• A Superwoman/Superman-típus a munka hőse, mindig csak akkor áll fel az asztalától, ha befejezte a feladatát, nem számít, hogy ez hány órával a hivatalos munkaidő vége után van. Ha épp nem csinál valami hasznosat, akkor kellemetlenül érzi magát, úgy érzi, elvesztegeti az idejét. A Superwoman/Superman úgy gondolkodik, hogy ha mindenki másnál többet dolgozik, nem derül ki, hogy valójában nem olyan jó, mint amilyennek tartják.
• A maximalista típus mindent kontrollálni akar, nem szívesen delegál feladatokat, mert úgy érzi, senki sem tudja olyan jól megcsinálni, mint ő. Hajlamos halogatni a döntéshozatalt, hogy minden adatot és körülményt alaposan ismerjen, s a végén sosem elégedett az eredménnyel.
• A született zseni alig ütközött akadályokba: minimális tanulással végigjárta az iskolákat, jó állást kapott, minden elsőre sikerült. Ám emiatt elmulasztott egy fontos leckét: tanulni a kudarcaiból. Kialakult a kép benne, hogy mindennek elsőre sikerülnie kell, így inkább elkerüli azokat a helyzeteket, ahol nem tud tökéletesen teljesíteni.
• A magányos farkas soha, senkitől nem kérne segítséget, az ugyanis szerinte a gyengeség és az alkalmatlanság jele; úgy gondolja, ezzel beismerné, hogy nem annyira jó, mint amilyennek mások hiszik.
• A szakértő típus pedig előre menekül a félelmeitől: sosem vallaná be, hogy nem tud mindent vagy nem biztos a dolgában, ezért folyamatosan képezi magát.

Hogyan küzdhetjük le?

A nulladik lépés a helyzet felismerése: ha ezen már túl vagyunk, akkor beszéljünk nyíltan az érzéseinkről. Egy barát, egy társ, egy coach vagy egy pszichológus is tud nekünk ebben segíteni. Mély és őszinte beszélgetésekkel az is kiderülhet, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül a kétségeinkkel, de abban is sokat segít, hogy az érzéseinket és a tényeket különválasszuk, a külső szemlélő ugyanis objektivitást ad a mi szubjektív nézőpontunk mellé.

A kudarc is az élet része

A sikert nem tudja jól kezelni az, aki imposztorszindrómával küzd, hiszen általában a szerencséjének tulajdonítja azt. Egy sikernapló segíthet abban, hogy meglássuk és értékeljük az eredményeinket: bármikor visszaolvashatjuk és láthatjuk, hogy honnan hová jutottunk, milyen célokat értünk el. Lady Gaga például egy interjúban elárulta, néha ma is úgy érzi, hogy ugyanaz a szerencsétlen gyerek, aki a gimiben volt, ezért reggelente emlékezteti magát, mekkora sztár. Hasonló érzésekről számolt be a korábbi First Lady, Michelle Obama is, aki a kemény munkát választotta megoldásnak: hagyta, hogy az eredményei beszéljenek helyette. Azt is hozzátette, hogy ettől azonban nem múlt el a kétely, hogy hogyan vehetné őt komolyan a világ, hiszen ő csak egy déli lány, aki állami iskolába járt.

Ám ahogy fentebb már láttuk, sokaknak a kudarcoktól való félelem ennél nagyobb gondot okoz. Amikor mások sikereire nézünk, sokszor csak a jéghegy csúcsát látjuk: nem látjuk az odáig vezető úton végigélt kudarcokat és újrakezdéseket. Gondoljunk csak arra, hogy Edisonnak csaknem tízezer kísérletébe telt a szénszálas izzó felfedezése. Át kell értékelnünk, hogy mit kell és mit muszáj: nem kell mindig tudnunk a jó választ, nem muszáj mindent egyedül megoldanunk.

Vegyük észre, amikor az érzéseink feletti hatalmat átveszi az imposztorszindróma: amikor elkezdünk félni attól, hogy mindenki rájön, hogy nem vagyunk alkalmasak egy új feladatra. Ilyenkor át kell alakítanunk a gondolatainkat: arra összpontosítani, hogy a beletanulás egy hosszabb folyamat, és hogy lehet hibázni. Jobb elkerülni, hogy másokhoz hasonlítsuk magunkat: ne agyaljunk azon, hogy a munkatársunk mennyivel okosabb. Gondoljunk inkább arra, mennyit tanulhatunk tőle.